Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2001. augusztus-szeptember, XII. évfolyam, 8-9. szám »




Az ’56-os életmű
Méray Tibor: A párizsi vártán. Írások a Szajna mellől. I–II. kötet,

Mentor, Marosvásárhely, 2000.
Méray Tibor: 44 év után. A Budapest-Moszkva-Bukarest háromszög.
Tibori Szabó Zoltán előszavával. Mentor, Marosvásárhely, 2001.

„Én nem fogom be pörös számat”. Ezt a József Attila-idézetet lehetne Méray Tibor munkássága elé illeszteni. Mert a szerző egyebet sem tesz, mint az 1956-os magyar forradalom emlékét védi – legalábbis abból a háromkötetnyi írásból, amely a közelmúltban a Mentor Kiadónál megjelent, erre következtethetünk. Nyilván más olvasatok is jogosultak és megalapozottak lehetnek; mégse hiszem, hogy nagyot tévedek, ha az 1956-ban Jugoszláviába, majd onnan Párizsba emigrált újságíró életművét „’56-os életműnek” nevezem.
„Első franciaországi albérletünk, 1957 elején egy orosz emigráns családnál volt” – kezdi a szerző Októbertől októberig című, 1967. október 15. és 23. között írott cikkét, s az olvasó hátán máris futkos a hideg. Még ha nem is tudja, hogy ki az a Méray Tibor, akkor is sejti, hogy miért kellett 1956 végén elmenekülnie Magyarországról. S ha sejti, akkor annak a nevettető borzalmát is éreznie kell, hogy a magyar emigráns, aki elsősorban az oroszok miatt kényszerült elhagyni hazáját, éppen egy nyilván ‘17-es orosz emigránsnál talált menedéket. Az már csak hab a tortán, hogy mindez Párizsban, az ellentmondásos francia forradalom ellentmondásos városában történt.
Az írás vége felé pedig ezt olvashatjuk: „Michel Tatu, a Le Monde munkatársa, a kelet-európai események egyik legkitűnőbb értője és érzője, a prágai íróellenes hajszáról szólva, s a cseh pártvezetés magatartásának okait elemezve, október 10-én ezeket írta a lapjában: «A magyar Petőfi Kör emléke máig kísért valamennyi kommunista vezető emlékezetében, az egész világon, Mao Ce-tungot is beleértve.» A mi forradalmunk tizenegyedik évfordulóján kell-e, elképzelhető-e ennél melegebb elismerés?”
De egy a forradalom évfordulóján született cikkben nem különösebben meglepő, ha ilyenszerű mondatokat találunk. Látható azonban, hogy Méray mindig vezércsillagának tekinti ’56-ot, mindig kegyelettel emlékszik e fordulat pozitív alakjaira, s mindig irgalmatlanul elítéli a köpönyegforgatókat. Jancsó Miklós Csillagosok, katonák című filmjéről értekezve, a szerző Utóhangban számol be egyik „olvasmányélményéről”: Darvas Józsefnek a Népszabadságban megjelent Különvéleményéről, melynek megírása előtt Darvas állítólag sokat habozott. „Mióta csak ismerem, Darvas jóformán minden felszólalását vagy cikkét úgy kezdte, hogy sokáig habozott, rengeteget vívódott, mielőtt felszólalt. Nála nagyobb vívódót nem láttam. A különös csak az volt, hogy mindig az éppen fölül levőkhöz vívódta oda magát. ’53 előtt Rákosihoz, ’53 nyarán tüstént Nagy Imréhez, ’54 őszén vissza Rákosihoz és Farkas Mihályhoz (...), ’56 nyarán megint Nagy Imre irányába kezdett habozni, aztán november 4-e után egyenesen Kádárhoz vívódott.”
Az idézetből az is kiderül, miért vérbeli újságíró Méray Tibor. Az már a franciaországi albérletből kiviláglott, hogy nagyon jók a kezdőmondatai. Miután a magyar és az orosz emigráns 1957-ben kezdődött közös életéről olvasunk, szinte biztos, hogy nem állunk meg, s nem tesszük unottan félre a kötetet. A szarkazmus abban az első mondatban is érzékelhető, de ott csupán az irónia csipkelődését érezzük. Ebben a Darvas Józsefről szóló bekezdésben viszont nem csipkelődéssel van dolgunk: szinte látjuk a penge villanását.
Ezúttal azonban nem a kezdő mondatokra céloztam, s még csak nem is a szarkazmusra. Hanem arra, amit Romániában nagyon hitelét vesztett kifejezéssel jólinformáltságnak nevezünk. Méray a Népszabadság 1968 karácsonyi számát éppúgy olvasta, mint ahogy Darvas életútját s legnagyobb „vívódásait” is ismeri.
Ez a tulajdonsága egyébként a 44 év után című könyvecskéből világlik ki legmeggyőzőbben és leghátborzongatóbban. Félelmetes, hogy a szerző minden apróságot összeszedett Nagy Imre és társai fogságáról és elítéltetéséről. Aki valaha is végzett ilyen munkát, az a megmondhatója: nem elég arra támaszkodni, ami a kiadott könyvekben található. Az információkat össze kell dolgozni, eldönteni, melyik következtetés felel meg a valóságnak, és melyik nem, a realitáshoz legközelebb álló kronológiát kell kialakítani és így tovább. „Minden apróság”-ból csakis egy avatott szerző kezén lesz elmaradhatatlan tudnivaló.
Itt van például az az anekdota, mely megmagyarázza, hogyan tudta Nagy Imre kijuttatni a Valter Romannal való beszélgetéséről készített jegyzeteket. „Történt pedig, hogy a mátyásföldi épület foglyai közül Donáth Ferencnek az egyik kisfia lázas beteg volt. Az aggódó szülők szerették volna megmérni a lázát. Náluk nem volt hőmérő, de azt, hogy Nagy Imre családjánál van, még a jugoszláv követségen eltöltött napokból tudták. A derék szovjet kiskatona, aki vigyázott arra, hogy a foglyok ne érintkezhessenek egymással, azt megengedte, hogy Nagy Imre unokája átvigye a hőmérőt Donáthékhoz.
Nagy Imre, aki már Horthy börtöneiben megtanulta az ilyen helyzetek konspirációs módszereit, a hőmérő tokjába egy cédulát rejtett.”
Fentebb már olvashattuk ugyan, hogy a foglyok nem érintkezhettek egymással, de az ilyesmi, addig, amíg nem egészül ki életképpel, puszta információ. Hátborzongatóvá akkor válik, amikor egy ilyen „hőmérőepizód” kerül a szövegbe.
Méray abban is született újságíró, hogy tényleg „újság”-ot, tehát ismeretlen információkat gyűjt össze és elemez. Könyvecskéjéből az derül ki, Petre Roman apja, Valter Roman (született Neuländer Ernő) elárulta egykori kollégáját, akivel a moszkvai rádiónál dolgozott. Nagy Imre sorsára (nemkülönben Roman elvetélt karrierjére) nézve már teljesen mindegy volt, Valter/Ernő rá tudja-e venni, hogy hagyja el Magyarországot, és menjen Romániába. Más szempontból, a Nagy Imre jellemrajzának szempontjából viszont nagyon fontos tudnunk, hogy ő ezt a tisztességtelen ajánlatot visszautasította. S az is vérbeli újságíróra vall, ahogy ebből az egyetlen epizódból mindkét szereplő alakja kirajzolódik; vagy inkább mindkettőjükről kiderül, hogy tényleg olyanok, amilyennek addig hittük őket.
És még egy, Mérayra s a jó újságírókra általában jellemző tulajdonság: írásaikkal sebeket, tisztázatlan pontokat érintenek. Mint Tibori Szabó Zoltán előszavából megtudjuk, A 44 év után tavaly megjelent román változatát a Románia liberă teljes egészében leközölte, és Petre Roman akkori külügyminiszter, Valter Roman fia vehemensen megvédte apját „a nyíltan irredenta Méray magyarországi politológus állításaival szemben”. Petre Roman, aki egy olyan országban él, ahol a tisztázás a leggyanúsabb műveletek egyikének számít, valószínűleg sohasem fogja megérteni, miért volt fontos Méraynak, hogy ezt a kötetet megírja. Álljon itt Tibori Szabó Zoltán véleménye:
„[Méray] A forradalom szelleméhez lett volna hűtlen, ha nem leplezi le azokat, akik különféle megfontolásokból a forradalmat és Nagy Imrét elárulták. Egyikük Valter Roman volt.”
Petre Roman talán azért sem értheti Mérayt, mert ő soha nem igyekezett hűnek lenni a maga forradalmához...

DEMÉNY PÉTER


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék